Hal a vízben - Tengerek az éghajlatváltozás tükrében

Bornholm, egy idilli dán sziget a Baltitenger bejáratánál, nagyjából Svédország, Németország és Lengyelország között, jól ismert az ott készült füstölt heringről. A halbőség évszázadokon keresztül a helyi gazdaság alapjául szolgált.

Az 1970-es években a halászati vállalkozások jövedelmének fele a tőkehalhalászatból származott. Az 1980-as évek végére a tőkehalhalászat az összbevétel 80%-át adta. Számos halász fényes jövőt látott maga előtt, és nagyobb összegeket ruházott be új hajók vásárlásába. 1990-ben azonban a halbőség hirtelen véget ért, és a halak soha többé nem tértek vissza. Ez a fordulat hatalmas pénzügyi veszteséget okozott a helyi közösségnek.

A Balti-tengeri tőkehalállomány összeomlásának mértéke és gyorsasága miatt nagy energiákat fektettek annak megértésébe, hogy mi okozta először a fellendülést, majd az azt követő hirtelen összeomlást. A régióban nemzetközi esettanulmányt kezdeményeztek, hogy a levont következtetések tanulságul szolgálhassanak más régiók számára. A Balti-tengeri események nem tekinthetők egyszeri, egyszerű esetnek

– ellenkezőleg, a helyzet bonyolult, összetett volta jól mutatja azt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük a tengeri környezetre vonatkozó politikák kidolgozóinak.

A bornholmi halászok tevékenységére, európai kollégáikéhoz hasonlóan, a közös halászati politika alapján (Common Fisheries Policy) szigorú megszorító jogszabályok vonatkoznak, melyek meghatározzák, hogy hány és milyen fajta halat foghatnak, és hol halászhatnak.

A Nemzetközi Tengerkutatási Tanács (International Council for the Exploration of the Sea [ICES]) tudományos tanácsadást biztosít a biztonságos biológiai határ megállapításához. A halászati felmérési adatok, a halfogási statisztikák és az oceanográfiai körülmények környezetvédelmi megfigyelése rendkívül értékes adatokkal szolgál a legkiterjedtebben halászott kereskedelmi fajok egészségét illetően. Különösen fontos, hogy egy adott területen hány meghatározott korú hal található. Minél több fiatal hal éri el az egyéves kort, annál több lesz a kifogható halak száma két–öt évvel később, amikor a fiatal egyedek már teljesen kifejlődtek, és minél több a kifejlett egyed, annál több ikrát raknak le.

A tudományos tanácsadás alapján az EU-tagállamok meghatározzák a teljes kifogható mennyiséget (total allowable catches [TAC]). Ez a döntés gyakran nem csak a halállomány védelmének elsőbbségén alapul. 2006-ban az európai tengerek értékelt halállományának megközelítőleg 45%-a esetében a halfogás túllépi a miniszteri szinten meghatározott biztonságos biológiai határértéket.

A különösen az 1960-as évek óta megnövekedett műtrágya-felhasználás a mezőgazdasági területeken, valamint a városiasodás nyomán drámai mértékben megnőtt a Balti-tengerbe irányuló tápanyagbevitel,azaz szennyezés. Ennek következtében fokozódott a fitoplanktonszaporodás és nőtt a halállomány (több fitoplankton több élelmet jelent a halak számára). Ez azonban azzal járt, hogy a tenger mélyvizeiben fokozódott az oxigénhiány.

Amikor a tengerfenékhez közel oxigénhiányos állapot lép fel, a tengerfenékből hidrogén-szulfid oldódik ki a tengervízbe. A hidrogénszulfid a legtöbb élőlény számára mérgező, és bizonyára a hidrogénszulfid és az oxigénhiány együttesen volt azon az éjszakán 1986-ban a Kattegat-szorosban a norvég homárok kimúlásának okozója.

Az anoxiás területek a Baltitengerben ma már olyan kiterjedtek, hogy a központi és keleti részeken fekvő lehetséges ívási területek csökkenését idézik elő, miáltal visszaesik a tőkehalszaporodás.

A tőkehalikrák és -lárvák 1978–1983 közötti időszakban tapasztalható magas túlélési aránya négy tényezőnek tulajdonítható. Elsősorban annak, hogy az 1970-es évek végén csökkent a tőkehal lehalászása. Másodsorban annak, hogy az éghajlati változások következtében magas sótartalmú víz áramlott be az Északi-tengerből. A Baltitenger gyakorlatilag édesvizű tó volt egészen addig, amíg 8000 évvel ezelőtt a tengervízszint annyira meg nem emelkedett, hogy az Északi-tenger vize befolyt a tóba. A sósvíz-beáramlások a Balti tengerbe továbbra is fontos szerepet töltenek be a sótartalom és az oxigénkoncentráció szinten tartásában.

A sósvíz beáramlása növelte az oxigénkoncentrációt a tőkehal ívóterületein, miáltal több ikra maradt életképes, és több ivadék kelt ki a petékből. Harmadsorban, nagy mennyiségben állt rendelkezésre az evezőslábú rák lárvája (pseudocalanus acuspes), ami a tőkehal fő eledele, és végül kevés volt a természetes ellenségek, azaz a tőkehalikrát fogyasztó sprattok és a tőkehalra vadászó fókák száma.

És mi okozta a hanyatlást?

És ne feledkezzünk meg az éghajlatváltozásról!

A Balti-tengerrel kapcsolatos összetett és súlyos környezetvédelmi problémákra reagálva a régió országai kidolgoztak egy „Balti-tengeri cselekvési tervet”, amelynek keretében nemzeti intézkedéseket hoznak a mezőgazdasági, halászati és regionális politikák integrálása érdekében.

A 2007 novemberében elfogadott terv fontos alapul szolgál az EU politika e régióban való megvalósításához.

Az EU-politika magában foglalja az új tengervédelmi stratégiáról szóló keretirányelvet is (Marine Strategy Framework Directive), amely szerint a Balti-tengert környező országoknak el kell érnie a Balti-tenger „jó környezeti állapotát” 2020-ra, melybe beleértendő az az előírás is, miszerint vissza kell állítani a halközösségek „jó állapotát”.

Ezen felül az Európai Bizottság kidolgoz egy Balti-tengeri regionális stratégiát is, amelynek alapján létrejön egy, a kulcsfontosságú szereplőket, az alkalmazandó pénzügyi eszközöket, valamint a munka ütemezését meghatározó cselekvési terv. A stratégia tagállamokkal való elfogadtatását a svéd EU-elnökség 2009 második felében prioritásként fogja kezelni. Svédország a Balti-tengeri környezetet prioritási területként határozta meg.

A közös halászati politikát (Common Fisheries Policy [CFP]) a halászati tevékenységek környezetvédelmi, gazdasági és társadalmi szemszögből való szabályozása céljából alkották meg. A kereskedelmi szempontból legértékesebb európai halfajok közül azonban jó néhányat rendkívüli mértékben túlhalásztak, és állományuk mára a biztonságos biológiai határérték alá esett. A jogszabály jellege azonban nehézkessé és költségessé teszi az olyan tagállamokkal szembeni eljárást, amelyek felelősek a túlhalászatért.

A fenntartható gazdálkodás számos halfajta esetében nyilvánvaló sikertelensége láttán a tengergazdálkodási szakemberek a közös halászati politika olyan mélyreható felülvizsgálatára szólítottak fel, amely az országok közti egyértelmű kompromisszumon alapul. A tengeri környezetet nem kiaknázandó ágazatként, hanem ökoszisztémaként kellene kezelni.

Az EU tengeri ügyek és halászati biztosa, Joe Borg kijelentette, hogy a közös halászati politika nem ösztönzi a halászokat vagy politikusokat a felelősségvállalásra, és 2008 szeptemberében, négy évvel a tervezett időpont előtt, kezdeményezte a közös halászati politika azonnali felülvizsgálatát.